1934 nyarán a zentai Royal Szálló kistermében kiállítás
nyílt meg. A város tehetséges fiataljai mutatták be munkáikat: Jenovac Stevan,
Bálint István, Majlend Ferenc és Szabados Gábor festők, valamint Tóth István
és Tóth József szobrászok. A kiállítást az éppen hogy csak megszületett Híd
rendezte. Minden kiállított mű eladó volt. A 300 dináros legmagasabb ár s a
zentai tehetségek iránti rokonszenv sokakat vásárlásra ösztönzött. Szaporodott
a nemes célra szánt összeg, mely a szegény, de tehetséges zentai fiatalok taníttatására
kellett. Nemcsak vásároltak a kiállításon, a látogatók önkéntes adományokkal
is segítették városuk fiataljait. Az egyik szervezőtől hallottam, hogy a legmeghatóbb
az volt, amikor a Tisza-parti nénikék előkotortak a kötőzsebből egy-két dinárt.
Tóth József osztatlan sikert aratott. A hozzáértők
őt tartották a legtehetségesebbnek, s így az ő tanulása gyorsan időszerűvé vált.
A szegény, Tisza-parti asztalosgyereknek megadatott az, hogy Zágrábba, a nagy
mesterhez, Meštrovićhoz kerüljön…
Jóskára nagyon élénken emlékszem. Mellettünk lakott
Etel néni, aki négy gyermekével maradt özvegyen tizennyolcban, s zöldséges-
és virágoskertjéből nevelt fel három lányt és egy fiút. A nyurga, mindig mosolygó
legényke öles léptekkel igyekezett a Tisza-parti asztalosműhely felé, és útközben
mézes kenyeret vagy a mákos kalács végét majszolta. Mi, kisebb gyerekek csak
szaladva tudtuk követni, de rendszerint kísértük, mert Jóskát minden gyerek
szerette. Talán azért, mert mindig mosolygott, vagy azért, mert csodát művelt
a gyereksereg szemei előtt? A zsebből ugyanis gyakran előkerült egy széndarab,
s Jóska szinte pillanatok alatt varázsolt emberi alakokat a kerítésre.
Fáradhatatlan volt. Munka után vagy ünnepnapokon
kiült a fakóeperfa alá, melynek termését mi ráztuk le, s maga elé tett egy jókora
terméskövet. Tágra nyílt szemmel figyeltem a véső nyomán szertepattogó kődarabokat,
s a lassan kialakuló emberfejet. Máskor diófadeszkát ragadott, és addig szántotta
vésőjével a fát, míg azon halászok alakjai kezdtek megjelenni. Munka közben
is mindig mosolygott.
Aztán a tizennyolc éves Jóska eltűnt a szemünk elől.
Hallottuk, hogy Zágrábba ment tanulni, és lassan elfelejtettük. A fakóepret
azonban csak egyszer ráztuk le a következő évben, s egy napon árnyék jelent
meg az udvarban, mely Jóskára hasonlított. Nem röpködött tovább a kő s a faforgács.
A sápadt ifjúnak már nehéz volt a véső, csak a ceruzát tudta még fogni, és az
ágyban rajzolt. Sokat ültem az ágy végén, és figyeltem ügyes mozdulatait. Egy
napon fiakkerek jelentek meg a csendes utcában, és belőlük négy orvos szállt
ki. A szomszédok gondterhelt arccal figyelték az eseményt. Volt rá okuk, mert
Jóska kezéből hamarosan kiesett a ceruza is. Örökre. Azon az ágyon halt meg
1935 nyarán, amelyen édesanyja néhány évvel azelőtt. Kezelőorvosa, a csupaszív
Prekajski Dejan doktor emlékszik rá, hogy ízületi gyulladás következtében kapott
mandula- és vesegyulladást és súlyos szervi szívbajt…
Bilten kulturnog života Sente,
IV. kötet (1968. február) 1. sz.
