Mit mondhat az élenjáró, ha intézményét megjutalmazzák?
Elég-e annyi, hogy: köszönöm? Ezt a szót naponta használjuk, több ízben és nem
mindig kellő súllyal. Többet kellene tehát mondani. Azt, hogy nagyon köszönöm?
A szavak kifejező ereje halvány ilyenkor. Talán még az örömtől csillogó szemek
is többet mondanak.
A képviselő-testület elnöke hívatott valamikor 1970
végén. „In medias res” tudomásomra hozta, hogy levél jött Urbachból, Thiel-Tóth
Margittól, aki kétszázötven képet ajándékoz Zentának. A gyűjteményt természetesen
a múzeum kezeli.
Tudtam a szándékról, a biztonság érzése mégis elnémított.
Agyamban viszont számok jelentek meg: kétszázötven meg kétszázötven az ötszáz.
Szóval a meglevő meg a fölajánlott képekből szép kis gyűjtemény kerekedik ki.
Ötszáz műalkotással rendelkezik majd az a múzeum, amely fölött már megszólalt
a lélekharang, mert nem voltak életföltételei.
Egy újabb impulzus jött akkor, a remények tüzére új
rőzsekéve. S ne merje valaki azt vallani, hogy álmos a mi városunk! Nem szálfák
égnek itt, de nem alszik ki könnyen a tűz – még a kultúra tüze sem.
Az adomány jókor jött. Bizonyára belevilágított a
lelkekbe. Ha a várostól ezer meg több ezer kilóméterre szakadt zentai is itt
maradt lélekben, akkor nekünk nagyon itt kell élnünk és alkotnunk. Munkánkért
még fizetség is jár: Zenta sok kellemes élményt tartogat számunkra. Mások is
vallják, hogy ezt a várost nagyon lehet szeretni.
Tóth József, akiről az alapítványt elneveztük, szintén
egyike volt Zenta szerelmeseinek. De ezt csak rövid élete bizonyíthatta. Szinte
gyerekfejjel örökítette meg a Tisza-part emberét. Aztán rövid időre eltávozott.
Alig egy esztendőt töltött Meštrović mester közelében, s máris hazajött. A távolba
tekintő szemek még ragyogtak, de nem sokáig. Egy hónap múlva örök nyugalomra
tért itthon, zentai földben.
Elvétettem talán a hangot? Nem így kellett volna szólnom?
Lehet. De azonkívül, hogy a megőrzés föladatát vállaltam, őszintén szeretem
ezt a várost. S Tóth Jóska utolsó szavai itt hangzottak el, alig húsz méterre
attól a helytől, ahol most papírra vetem a sorokat.
