Tóth Margit és gyűjteménye

Ninkovné Kovacsev Olga

Nagy és világhírű gyűjteményekkel szemben írásunk témája egy kicsinek is nevezhető gyűjtemény, amely vajdasági, pontosabban: zentai és szabadkai szemszögből szemlélhető. Ez a képzőművészeti együttes olyan értékes műveket tartalmaz, amelyek Zenta és Szabadka két világháború közötti művészeti életére, valamint a Zentai Művésztelep húsz évére világítanak rá. A gyűjtő – Tóth Margit és öccse – Tóth József mellett a kollekcióval kapcsolatban a vajdasági képzőművészet két markáns alakja, Hangya András és Ács József játszik fontos szerepet. Hangya a gyűjtemény közvetett elindítója, Ács pedig későbbi pártfogója. A gyűjtemény 1971-ben került ajándékként vissza Zentára, az ottani múzeumba. Ezzel a város megkapta első szakszerű képtárát, a Városi Múzeum pedig új épületét.

A műgyűjtőről

Tóth Margit (Zenta, 1912 – Urbach, 2015), a gyűjtemény létrehozója Zentán született 1912-ben Tóth Mihály (1886–1918) helybeli ácsmester és felesége, Etelka első gyermekeként. Amikor édesapja az I. világháború áldozatává vált, tesvéreivel: Erzsébettel (1913), Józseffel (1916–1935) és Etelkával (1919) együtt árván maradt. Nehéz anyagi körülményeik miatt minden gyermeknek korán kellett munka után néznie, de főleg Margitnak – a legidősebbnek és Jóskának – a család egyetlen férfitagjának. Margit 1933–34-ben Szabadkára került, és kereskedőként dolgozott a neves Engler-üzletben, a másik két lány 1936 és 1939 között a belgrádi Elka gyárban kapott munkát. Jóska az elemi iskola négy osztálya után asztalossegédnek szegődött el a zentai Weiner Lipót-féle bútorgyárba. Itt alkalma nyílt a műbútorfaragás, illetve a fafaragás, valamint a kötelező rajzórák által a rajzolás műveletének a megismerésére, így hamar kiderült tehetsége. Tripolszky Géza (1926–2002), a Tóth család gyermekkori szomszédja emlékeiben őrizte meg Jóska helybéli figurákat ábrázoló szénrajzait, amelyeket az utcabeli kerítéseken lehetett látni, Rieszné Takács Ilonka néni pedig azt mesélte, hogy a fiú „műterme” a kukoricagóré volt, ahol gyors mozdulatokkal faragta kis fafiguráit. A szomszéd gyerekek szerettek Tóthékhoz járni, mert Etelka néni – gyermekeihez hasonlóan – kedves és nyílt természetű ember volt. A látogatók között akadt, akit a család művészet iránti szeretete ragadott meg, mint például Nestor Slavnićot (1921–1996), a későbbi amatőr festőt, aki azt vallotta, hogy a művészetet itt szerette meg. Az sem lehet véletlen, hogy Margitért két fiatal, tehetséges festő is rajongott. Elsőként 1929-től a zentai Vladica Nikolić (1909–1986), aki abban az időben többször is megfestette Margit arcképét. Az egyik kép Margitot matrózruhában ábrázolja, ma a szabadkai Városi Múzeum tulajdona,¹ a másik művészileg erőteljesebb, és később, 1931-ben készült s a modellt iskolaköpenyben örökíti meg.² Ez a kép 1965-ben került az újvidéki Szerb Matica Képtárába a néhai Bácskai Képtár többi 277 művével együtt.³ Margit néni leveleiben így írt Vladicáról: „Jól emlékszem, romantikus és szép ifjúkori kapcsolat volt a miénk, de két éven belül vége lett különféle helybéli, rosszindulatú intrikák miatt. Az én portrémat dr. Jovan Milekić szabadkai műgyűjtő vette meg Bácskai Képtárába, miután Vladica szép sikereket ért el önálló kiállításával a belgrádi Cvjeta Zuzorić Képtárban.” Levelében két fotót is mellékelt Vladicáról és zentai műterméről, ami nagy értéknek bizonyul, ha tudjuk, hogy Zenta két világháború közötti képzőművészeti életére eddig kevés fény derült.

Margit néni másik ifjúkori hódolója az 1933-ban Szabadkán felfedezett nagy rajztehetség, a szintén szegény sorsból származó Hangya András (1912–1988) volt. Szabadkán ismerkedtek meg, miközben Margit ott dolgozott. Öccsét Jóskát, valamint annak barátját, Almási Gábort is ő ismertette meg vele.⁴ Jóska ezt megelőzően, 1931-ben a zentai bútorgyárban kötött barátságot Almási Gáborral (1911–1994), a tehetséges fiatal műbútorfaragóval, akiből a későbbiek során a vidék első nagy szobrászművésze lett. Őt követve került Jóska 1933-ban Szabadkára, a Sípos testvérek bútorgyárába. Itt folytatódott művészi fejlődése. Almásival feljárt Oláh Sándor festőművész műtermébe, s ott gyakran ült modellt. Ekkor festett róla Almási arcképet⁵, mint ahogy Jóska is ekkor festhette egyetlen megmaradt képét, egy férfi arcképet.⁶ Margit Hangya által készített, kisméretű arcképe⁷ is ebben az időben jöhetett létre. A kép emléket állít plátói kapcsolatuknak, mert alján a következő feliratot őrzi: „Margit, emlékezz!” Talán éppen ennek a rövid üzenetnek köszönhetik, hogy a két fiatal kapcsolata nem merült feledésbe, noha először a lány, majd a fiú házasságkötése később fátyolt borított rá. Az üzenet viszont magyarázatot ad még két Hangya-kép tartalmára is: az egyik a szabadkai dr. Vinko Perčić gyűjteményében található temperavázlat, amely fák alatt ülő párt ábrázol – a festőt, aki bal kezével átkarolja a vállára boruló lányt.⁸ A lány külleme Margitra utal, mint ahogy a kép datálása (1934) és az a tény is, hogy Tóth Margit későbbi képgyűjteményéből került elő egy másik hasonló olajfestmény.⁹ Ezen is sudár fák alatt látható egy pár. A matróztrikós fiú fejét a föléje hajló lány ölébe hajtja, s bár arcuk nem látható, mégis tudjuk, a festő az, és a kép néhai tulajdonosa, Margit volt az ihletadó. Levelezésünk során Margit néni egy 1934-ben készült fényképet is küldött, amelynek közepén ő látható oldalán öccsével és Hangya Andrással. A levélben magyarázatul hozzáfűzi: „Hangya Bandi az én és az öcsém jó barátja volt, akiben megbízhattam, s akivel barátságom öcsém halála után is folytatódott. Neki minden bánatomat elmondhattam, mert jó szívű ember volt, és megértett engem. Amikor Belgrádba került Dobrovics Péter rajztanfolyamára (1936), néhányszor meglátogattam annál is inkább, mivel két húgom is Belgrádban dolgozott. Később, amikor Bandi folytatta tanulmányait az Akadémián (1937), vasárnaponként eljártunk a belgrádi Bolyai Farkas Egyetemi Kör táncrendezvényére, s ott két másik festőnövendékkel, Boschán Györggyel és Ács Józseffel is találkozhattunk. Szerettem Bandi akadémiai műtermébe is eljárni…” S hogy olyankor kiállításokat is látogattak, arról későbbi gyűjteménye katalógusának első sorai árulkodnak: „A képzőművészet iránti érdeklődésem és őszinte vonzódásom nagyon régi eredetű. Egy döntő eseménnyel kezdődött a festészet elbűvölő hatása. A harmincas évek közepén egy velem egykorú festővel barátkoztam. Fiatal volt, tele idealizmussal és ambícióval. A művészet iránti szeretetet át akarta vinni másokra is. Abban az időben egy nagy méretű kiállítást rendeztek Belgrádban, s ezt a festő hosszas rábeszélésére együtt néztük meg. Vagy kétszáz mű mutatta be az olasz reneszánsz kiváló alkotásait. Az ismert olasz mesterek tájképeivel és portréival nem tudtam betelni… Megkapott a festészet varázsa, mely azóta is hatalmában tart… A kiállítás megtekintése után szenvedélyes képgyűjtő lettem. Szenvedélyemnek persze akkor még igen gyenge anyagi fedezete volt. A képek azonban, ha lassan is, de szaporodtak.”¹⁰ A gyűjtő visszaemlékezései szerint az első megszerzett darabok között volt a szintén zentai Stevan Jenovacnak (Margit néni Pistának hívta) a zentai városházát ábrázoló festménye.¹¹

Tóth Margit életének döntő eseménye volt, amikor 1955-ben férjével, Fritz Thiellel együtt családostul külföldre költözött. Zentához azonban továbbra is különös módon ragaszkodott: „Alighogy elhagytam szülővárosomat, olyan honvágy kerített hatalmába, melytől a mai napig sem tudtam szabadulni. Minden erőmet arra összpontosítottam, hogy sok tájképet szerezzek a szülőföldről, a Vajdaságból. Azt akartam, hogy az idegenben, a képeken keresztül velem legyen Zenta és a Tisza, melyektől elszakadni soha nem tudtam.” Ajándékozási döntése 1970-ben, a zentai nagy árvíz idején született.

A névadóról

Így keletkezett tehát az a gyűjtemény, amely ma egyedülállóan őrzi gyűjtője zentai és szabadkai művésznemzedékének korai alkotásait. Sajnálatos azonban az a tény, hogy amikor ezen nemzedék tagjai második világháború utáni képzőművészetünket megalapozták, már hiányzott közülük az egyik legtehetségesebb, Tóth József (1916–1935).

Tóth Margit öccsének tehetségét 1934-ben fedezte fel a közvélemény egy akkoriban divatossá vált karitatív akció során (Hangyát is hasonlóképpen fedezték fel 1933-ban). Egy zentai újság 1934-ben hírt ad arról, hogy Szőke Béla állatorvos-hallgató, Schwarzer Gyula végzett jogász és Tripolszki Aladár orvostanhallgató a hadiárva szobrászművész sorsát kezükbe vették, és elhatározták, nagyarányú segélyakciót indítanak annak érdekében, hogy Tóth tanulását lehetővé tegyék, és zágrábi tartózkodását biztosítsák, miután Ivan Meštrović Zágrábban élő neves szobrászművészünk látva négy szobrát javasolta a zágrábi képzőművészeti iskolába való beiratkozását.¹² A cikk még azt is közli, hogy „a Politikában is megjelent hír szerint a fiatal tehetséget, a szegény asztalosinast magához veszi egy évre Mestrovics Iván, a világ legnagyobb szobrászművésze”. A Híd című baloldali vajdasági magyar folyóirat augusztusban kiállítást is szervezett a zentai Royal Szállóban a tehetséges kezdő művészek megsegítésére. Ezen Tóth József szobrait is kiállították.¹³ A kiállítás teljes anyagi és erkölcsi sikerrel zárult¹⁴ olyannyira, hogy Tóth József 1934 szeptemberében valóban megkezdhette Zágrábban a tanulmányait. Szeretteinek innen címzett levelei színesen közlik a következő hónapok eseményeit. Gimnáziumba jár, sokat tanul és rajzol, egy orvosnál tanul anatómiát, s közben szegényesen él, sokat éhezik és fázik, s végül megbetegszik.¹⁵ Kénytelen hazatérni. 1935. június 10-én hunyt el, haláláról a Híd szerkesztősége is megemlékezik.¹⁶

Amikor 1952-ben Palicson megrendezik a Magyar Ünnepi Játékok keretében a Vajdasági Magyar Képzőművészek seregszemléjét, Tóth József sem marad ki a sorból, majd a hatvanas évek végén fedezik fel újra művészkörünk agilis tagjai, élükön Ács Józseffel, s 1970-ben a zentai emlékkiállítás után megjelenik a róla szóló monográfia is.¹⁷

Ez ad ötletet az 1955 óta Németországban élő Tóth Margitnak, hogy csaknem négy évtizedes gyűjtőmunkájának eredményét szülővárosának, Zentának ajánlja föl. Gyűjteményét öccséről nevezi el, és az ajándékozást ahhoz a feltételhez köti, hogy a kollekció egy, a célnak megfelelő képtárban legyen elhelyezve. Ennek köszönheti a város, hogy végre valóban képtárat és új múzeumi épületet kapott. Mindez 1972-ben történt, amikor Jugoszlávia első háború utáni művésztelepe már kerek húsz éve sikeresen működött Zentán szintén értékes gyűjteményt is létrehozva. A Vajdaságban Tóth Margit gesztusa nem volt egyedülálló. A szakirodalom szerint az 1945-től 1985-ig terjedő időszakban több mint negyven képzőművészeti gyűjteményt ajándékoztak a köznek.¹⁸ Ezek száma különösen 1961 után növekedett meg, amikor Újvidéken külön épületet kapott Pavle Beljanski képzőművészeti gyűjteménye, majd ezt követően Zomborban is létrejött a Milan Konjović Képtár.

Ács József szerepéről

Tóth József újrafelfedezésében és az adomány létrejöttében annyi esztendő távlatából megállapítható, hogy Ács József (1914–1990) festőművésznek, pedagógusnak, újságírónak és művésztelep-szervezőnek központi szerep jutott. Mint említettük már, a Tóth lányok Belgrádban ismerték meg az ott tanuló, vajdasági származású festőművész-növendéket, aki egyikőjüket, azaz Etelkát feleségül is vette. Rövidesen Zentán telepedtek le, és miután Ács József is kivette a részét az 1952-ben a vajdasági magyar képzőművészek Palicson megrendezett retrospektív seregszemléjének szervezésében, ugyanazon évben sikerült neki létrehozni Zentán Jugoszlávia háború utáni első művésztelepét. Röviddel utána Újvidéken az Iparművészeti Főiskola igazgatója lett egészen 1956-ig, amikortól nyugdíjba vonulásáig a Magyar Szó napilap képzőművészeti felelőse: kritikákat és beszámolókat ír, képzőművészeti levelező iskolát vezet. Műterme is a Forum Kiadóházban kapott helyet. Nem lehetett számára nehéz „közel a tűzhöz” indítványozni és kivitelezni a Tóth József-monográfiát, melynek anyagát ő maga válogatta. Amúgy az egész vajdasági képzőművészeti élet aktív kísérője és résztvevője volt, főleg a zentai és topolyai művésztelepek vezéregyénisége. Természetes hát, hogy Tóth Margitnak, immár mint rokonnak, aki 1955 után is Németországból időnként hazalátogatott Zentára, Ács József s az általa vezetett Zentai Művésztelep művészei segítettek gyűjtőtevékenységében. Az ajándékgyűjtemény katalógusában Margit minderről így vall: „Képgyűjteményem nagyra növekedett, s ez nem kizárólag az én érdemem. Kihasználom az alkalmat arra, hogy köszönetet mondjak festő ismerőseimnek és barátaimnak a megértésért és nagylelkűségért. Az ő hozzájárulásuk nélkül nem adhatnék Zentának ennyi képet…”¹⁹ Nem véletlen tehát, hogy a gyűjteményben dominálnak Ács József munkái, szám szerint 71. Közéjük tartozik Tóth Margitnak és férjének, Fritz Thielnek az arcképe²⁰ is, valamint a náluk, Urbachban 1967-ben tett vendégség alkalmával készült akvarellek is.

A gyűjteményről

A közel 267 képet (olajképek, akvarellek, vázlatok, grafikák) magába foglaló adomány Zentára kerülésével egyrészt a város két világháború közötti képzőművészete elveszettnek hitt értékes darabjai (Vladica Nikolić, Stevan Jenovac, Almási Gábor), másrészt a Zentai Művésztelep első húsz évének legjobb alkotása közé tartozó művek kerültek vissza keletkezésük helyére. Az adományozás pillanatában a zentai múzeum képzőművészeti fundusa szám szerint egyenlő volt magával az adománnyal, úgy hogy a múzeumi tárgylista ezzel megduplázódott, s ugyanakkor a gyűjtemény művészi értéke is megnövekedett. Tripolsky Géza akkori múzeumigazgató részletesen beszámol a történtekről a Zentai Művésztelepről szóló könyvében. Az Urbachba utazó háromtagú zentai bizottság egyik tagja ugyanis ő volt Ács József és Benes József mellett.²¹ Thiel-Tóth Margit 1970-ben, a nagy árvíz idején ajánlotta fel adományát. A bizottság először 1971-ben utazott ki a képeket kiválogatása végett, miután május 31-én a községi képviselő-testület döntést hozott az ajándékgyűjtemény elfogadásáról. Az év őszén szállították az alkotásokat Zentára. Az ajándékgyűjteményről 1972-ben kétnyelvű kiadvány is készül Tóth József Alapítvány – Fondacija Jožefa Tota címen, Sveska prva – Első füzet jelzéssel. Itt olvasható Thiel-Tóth Margitnak, Gyetvai Lajosnak, a községi képviselő-testület elnökének, valamint Tripolsky Gézának, a zentai Városi Múzeum igazgatójának előszava, majd Bela Duranci szabadkai művészettörténész tanulmánya, a művek jegyzéke és fekete-fehér reprodukcióválogatás következik. Húsz év múlva készült el az alapítvány második füzete az akkori hagyatékőrzők: Hajnal Jenő, Pejin Attila és jómagam szövegével. Az 1992-es kis kiadvány a gyűjteményből készült emlékkiállítás része volt. Azóta két publikációs kísérlettel próbáltam újszerűen megközelíteni és a fiatalabb nemzedékkel is megismertetni a szobrászt, a gyűjtőt és magát a gyűjteményt.²²

Felhasznált irodalom

Almási Gábor: Szobortalan égaljáról jöttem. Szabadka, 1981, (Életjel Miniatűrök 36.).

Izložba radova Bačkih umetnika iz zbirke dr. Jovana Milekića. Katalog Galerije Matice Srpske, Novi Sad, 1975.

Jovanović, Vera: Sudbina umetnina. Zbirke, sakupljači i darodavci u Vojvodini. Novi Sad 1987.

Szeli István–Ács József (szerk.): Tóth József-monográfia. Újvidék, 1970, Forum Könyvkiadó.

Szentai Friss Újság, 1934. 79., 95., 97. szám; 1935. 69. szám

Tóth József Alapítvány – Fondacija Jožefa Tota. Első füzet – Sveska prva, Senta–Zenta, 1972.

Tripolsky Géza: Zentai művésztelep – Umetnička kolonija u Senti. Újvidék, 1980, Forum Könyvkiadó.

Jegyzetek

1. Vladica Nikolić: Margit. Olaj–vászon, 200 × 78 cm. A szabadkai Városi Múzeum tulajdona, leltári szám: Y-561

2. Vladica Nikolić: Margit (1931). Olaj–vászon, 60 × 73,5 cm. Az újvidéki Szerb Matica Képtárának tulajdona, leltári szám: 2715.

3. Izložba radova Bačkih umetnika iz zbirke dr. Jovana Milekića. Katalog Galerije Matice srpske. Novi Sad, 1975.

4. Almási Gábor: Szobortalan égaljáról jöttem. Szabadka, 1981, (Életjel miniatűrök 36.).

5. Almási Gábor: Tóth József arcképe. Olaj–vászon, 32 × 25 cm. A zentai Városi Múzeum tulajdona, leltári szám: T.269.

6. Tóth József: Micisapkás férfi arcképe. Olaj–farostlemez, 32,5 × 24,5 cm. A zentai Városi Múzeum tulajdona.

7. Hangya András: Margit. Olaj–vászon, 29 × 24 cm, szignó jobbra lent: IS Hangya Bandi. A zentai Városi Múzeum tulajdona.

8. Hangya András: Pár (1934). Tempera, 23 × 15,5 cm, szignó jobbra lent: IS Hangya A. A szabadkai dr. Vinko Perčić-gyűjtemény része, leltári szám: I-108.

9. Hangya András: Leány fiúval. Olaj–vászon, 65 × 50 cm. A zentai Városi Múzeum tuladona.

10. Tóth József Alapítvány – Fondacija Jožefa Tota. Sveska prva – Első füzet. Zenta–Senta, 1972.

11. Jenovac Stevan A zentai városháza című festménye még mindég Tóth Margit személyes tulajdona Urbachban.

12. Szentai Újság, XIII. évf. (1934) 79. sz.: „Tóth József hadiárva négy szobrát mutatták be Mestrovics Ivánnak, a ma élő legnagyobb szobrászművésznek. A művész két szoborra azt a megjegyzést tette, hogy a kúszó férfi és Tóth Margit szobra is nagyon jó, de a két akttanulmány nagyon tehetséges alkotás. Megígérte, hogy az elhagyatott, szegény kartársa további sorsát is figyelemmel kíséri, később ő maga is vezeti…”

13. Szentai Friss Újság, VIII. évf. (1934) 95. sz.

14. Szentai Friss Újság, VIII. évf. (1934) 97. sz.: „Az ifjúság törekvését siker koronázta, mert a kitett gyűjtőíven minden különösebb felhívás nélkül több mint huszonöten jegyezték fel állandó havi adományaikat, amelynek folytán máris lehetségesnek látszik Tóth József tovább képeztetése. A társadalmi és kulturális egyesületek adományai még nem folytak be, de mértékadó köröktől nyert értesülésünk szerint Tóth Józsefet már szeptember havában Zágrebba küldik…”

15. Ezek a levélrészletek az 1970-ben kiadott monográfiában olvashatók.

16. Szentai Friss Újság, IX. évf. (10935) 69. sz.

17. Tóth József-monográfia. Újvidék, 1970.

18. Vera Jovanović: Sudbina umetnina. Zbirke, sakupljači i darodavci u Vojvodini. Novi Sad, 1987.

19. Tóth József Alapítvány – Fondacija Jožefa Tota. Sveska prva – Első füzet. Zenta–Senta, 1972.

20. Thiel-Tóth Margit (1966). Olaj–farost, leltári szám: T-268. Thiel Fritz arcképe. leltári szám: T-7.

21. Tripolsky 1980, 44. p.

22. Kovačev Olga: O porodici Tot i Jožefu Totu. Rukovet, br. 10–12. Subotica, 1996. 55–59. p.

22. Ninkovné K. Olga Mária: Ajánlom és köszönöm Tóth Thiel Margitnak. Üzenet, XXXII. évf. (2002. tél) 190–201. p.